Cselekményorgia. Ezzel az egy szóval is jellemezhetném a Budaörsi Latinovits Színház Liliomfi előadását. Az ifj. Vidnyánszky Attila rendezéséről annyi jót hallottam a 2015-ös bemutató óta, hogy szinte nem is fájt annyira a vasárnapi 7:30-as kelés, és a másfél órás út Újpesttől Budaörsig. És milyen jól tettem, hogy felkeltem.

A Jókai Mór Művelődési Központ ajtaját átlépve váratlan nosztalgia tör rám. A levegőtlen előtér zsong a tinédzserektől, mintha csak egy megkésett farsangi mulatságra készülődnének. Ahogy mondani szokták, az előadás nem akkor kezdődik, amikor legördül a függöny és sötét lesz, hiszen az előadás „csak” folytatása volt annak a felfokozott fiatalos pezsgésnek, ami a belépés előtt már megkezdte a prológust. A színházterem (szekrény)ajtaját átlépve olyan, mintha hirtelen Narniába csöppennénk, amire az is rájátszik, hogy ömlik a füst kifelé a teremből. A szocreál művelődési központoktól jól megszokott dobozszínpad elrendezés helyett először egy szűk folyosón kell átverekednünk magunkat, ahol Szellemfi (Böröndi Bence) és Erzsi (Rujder Vivien) kedvesen asszisztálja végig kellékek arzenáljával kikövezett/díszített utunkat. Majd hirtelen egy kereszt alakú fából épült színpadon találjuk magunkat. A közönség a füsttől kissé zavarodottan elfoglalja a helyét a kereszt négy „üregében” és elkezd odafigyelni a felvételről játszott férfihangra, amely arról számol be, hogy az előadás alkotói „olyan elődök nyomdokaiba próbálnak lépni, akik hittek a színházban.” És valóban. Az előadás létrehozói (még) valóban hisznek a színházban, ezt mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy az ifjonti lelkesedés és az elhivatottság hatására szinte mindent be akarnak préselni ebbe a 150 percbe, amit csak lehet. Az előadás előtt és alatt is sok utalás történik arra, hogy átírták Szigligeti Ede szövegét (ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós), de ezt ne vegyük zokon, hiszen átdolgozni csak a jó darabokat szokták. Ez hangozhat mentegetőzésképpen képpen is, de azt gondolom, hogy az Ódry Színpad biztonságos közegéből kilépve nem árt elővenni a „mi szóltunk előre” mellvértet. Ugyanakkor az előadás mértani pontossággal egyenletesen csepegteti a fergeteges szóvicceket a Liliomfi játékhagyományát őrző elemek kiegészítéseként, úgyhogy véleményem szerint nem érheti szó(vicc) a ház elejét, ami a „latrinai” (alternatív) „függő” (független) színházak gyakori sorsa. Akár úgy is vehetjük, hogy Szigligeti is nagy „átíróművész”, hisz az 1845-ös Vándorszínészek darabja először csúfosan megbukott, és ezt dolgozta át a Liliomfi megírásakor. Az ősbemutatóra 1849-ben került sor a Nemzeti Színház színpadán, és egy egész generáció élménye lett a színdarab.

Az előadásnak az a gyengesége, ami a legnagyobb erénye is egyben: 220 fokon ég, végig. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: csillagágyú, konfetti, füst, zsíroskenyér, sör, akrobata mutatványok, The Andrew Sisters, tömérdek Shakespeare utalás, népdalok, cigányzenészek, és gegek végeláthatatlan sora. Ezzel a felsorolással természetesen a töredékét se említettem annak a parádés káosznak, ami történik. A tér szerencsés és egyben szerencsétlen elrendezése miatt a mindenkori nézőnek gyakran kell nyakatekert pozíciókat felvennie ha mindent látni akar, de úgy vélem tudatos rendezői koncepció, hogy ebben az előadásban nem feltétlenül kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy a görcsös értelemalkotói szemüvegünket felvéve mindig tudjuk, hogy éppen kronológiailag hol jár a történet és ki-kicsoda.

A legnagyobb hangsúlyt az humor és az erotika kapja. Spolarics Andrea Camilla szerepében bámulatos ripacsériával és irritatív rikácsolással idézi meg Dajka Margit alakítását a filmváltozatból. A rendezői koncepció lehámozta Camilla karakteréről a jóságos tyúkanyó jelleget, és pajzán elemekkel pótolta az amúgy sem túl szent életű öregedő fiatalasszony szerepét. Ilyés Róbert Szilvai Tódora se ma jött le a szélvédőről, rezzenéstelenül megpaskolja Camilla fenekét, nem éppen atyai szemekkel méregeti Mariskát (Waskovics Andrea), és ugyancsak nem úriember módjára viszonyul később Erzsihez sem. Az egyetlen szereplő, aki talán megőrizte a szerep kisfiús báját és ártatlanságát, az a Szabó Sebestyén László által alakított Liliomfi volt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne őrizte volna meg a címszereplő komisz és huncut szegmensét. Böröndi Bence Szellemfi karaktere tökéletes segédmotorja Liliomfinak, akin sokszor megesik a néző szíve, hogy árnyéklétre kárhoztatva még a konyharuhájának sincs ostorcsattanása a többiekkel ellentétben. Ezt kompenzálja természetesen a frenetikus tornadresszben bemutatott talajtornája, amely elmélyíti az előadás cirkuszi alaphangulatát.

Érdekes – és nem tudom mennyire tudatos – döntés, hogy Erzsi és Gyula (Figeczky Bence) szerelmi boldogulása hangsúlyosabb szerepet kap, mint a főszereplő párosé. Jobban megismerjük a háttértörténetüket, például Erzsi Döbrögi-jelmezes apjának – Kányainak –kifejezetten hosszú jelenetei vannak, melyeket Gyöngyösi Zoltán parádés humorral alakít. A fogadós lánya és a pincér közötti szerelem egyszerűségében és tisztaságában (ugyanakkor pikantériájában) szép, emiatt jobban megyünk az ő történetükkel, mint a Liliomfi-Mariska párossal. Amennyiben ez tudatos rendezői koncepció, úgy vélem, hogy ez nem jelenthet gondot, sőt, egy abszolút más hangsúlyú, innovatív olvasata a szövegnek. Egyre gyakrabban alkalmazott jelenség a színházban, hogy a szerző valamilyen formában felbukkan a darabban, ezúttal Kányai fogadójának törzsvendégeként találkozhattunk Szigligeti Edével (Dóra Béla), aki enyhén illuminált állapotban próbálja lejegyezni írógépén a történteket. A tinédzser lányok nagy bánatára Vecsei H. Miklós csak láthatatlanul – dramaturgként – volt jelen, mert Ifj. Schwartz Adolfka szerepét Patkós Márton vette át. Ez azért működik különösen komikusan, mert Patkós mély bariton hangja és maszkulin testfelépítése alapján nem jutna eszünkbe, hogy a tipikus kényeskedő bécsi nemes úrfi. Véleményem szerint az is egyedi szereposztásbéli döntés, hogy ifj. Vidnyánszky Waskovics Andreát választotta Mariska szerepére, aki (szerencsére) a létező legmesszebb áll a tipikus naiva karaktertől.

A jelmezek az eklektika jegyében születtek. Egyszerre idézik a vándorszínészek szakadt, szedett-vedett jellegét, felbukkan néhány angolszász nyakfodor a Shakespeare utalások szellemében, nyomokban magyar viseletet is tartalmaz, a 21. századi ruhákat pedig nagyon egyszerű és ötletes varrás-bravúrokkal hangolták össze az korábban felsorolt egyveleghez. A kellékhasználat visszafogott, ám annál hangsúlyosabb. Jelen van például két leszerelt ablakkeret, amelyekből különböző helyeken kiszól valaki a legváratlanabb pillanatokban. A legötletesebb kellék egy miniatűr ajtó, – amelyet gyakran nyitnak ki fenékkel –, mert kiválóan példázza a szövegben elhintett abszurditásokat, mint például, hogy a szereplők az ajtón átordibálva beszélgetnek egymással. A Kányai óriási pocakjelmezében rejlő kismillió tárgy, a kútba ugrást biztosító ad-hoc itatógödör, az ostorként is funkcionáló konyharuha együttesen járulnak hozzá a cselekményorgiához.
A brechti elidegenítés enyhén túlburjánzik: a szereplők az előadás egy pontján kifordulnak, és elmesélik, hogy ők valójában nem is azok, akik, csak a rendező azt kérte, hogy ezt meg ezt csinálják; gyakoriak a kiszólások a szövegfelejtéssel, világítással, zenével kapcsolatban; van, hogy egy szereplő újrakezd egy jelenetet, mintha nem jókor jött volna be; sok az utalás az egyetemi évekre, a független színházak helyzetére, stb. Ugyanakkor a nem szakmabeli közönség számára ez szemmel láthatólag újdonság erejével hat és nagyon is jól működik, úgyhogy a mindenkori kritikusnak ezzel kapcsolatban egy szava sem lehet.
Külön kiemelném a zenei vezetőt (Kovács Adrián) és a világításért felelős fiatalembert (akinek sajnos nem találtam a nevét), mert ebben az őrületes dinamikájú forgatagban technikus legyen a talpán, aki olyan feszült figyelemmel tudja követni a történteket, ahogy ők tették. A Mohácsi testvérektől jól tudjuk, hogy az élőzene szinte mindig aduász, és Babay Bélának, Balázs Tamásnak, Tabanyi Tibornak és Kardos Lászlónak köszönhetően, ez most sem volt másként. A néha elnyújtott énekbeszédeket nagyszerűen kompenzálják az örök igazságot hordozó és vad patakként ránk zúduló népdalok. Liliomfi és Mariska szerelme leginkább ezekben a dalokban tud kibontakozni.

Megnyugtató volt látni, hogy a rendező úgy izgulta végig ezt a több, mint két órát és úgy tátogta halkan a szöveget egy kottatartó mögött bujkálva, mintha csak a bemutatón ülnénk. Az előadás legőszintébb pillanata, amikor a (vándor)színészek kijelentik, hogy „teatrista leszek”, és szemmel láthatóan a közönség nagyon hálás nekik, hogy így döntöttek. Két generáció áll szemben egymással a darab végén. A fiatalok azt kérik, „hagyjanak minket játszani”, és én szívből kívánom nekik, hogy így legyen.